A
néma lovag
Hónapok óta figyelte a fényes kis
ablakokat. A közeli erdő terebélyes lombjai remek búvóhelyet biztosítottak
neki, tökéletes rálátása volt a falura is. Látta, ahogy az öreg Laubert botjára
támaszkodva, zsörtölődve indul útnak a földekre, vagy, hogy Laura, a szomszédja
hogy viszi ki a közeli folyóra a mosnivalót.
De őt egyetlen
dolog érdekelte. A folyó partján, nem mesze a Szent Apostol útjától rozoga kis
kunyhó állt. Hajdanán köztiszteletben álló, nagy tudású papok és
tisztségviselők átmeneti szállásává volt, mára egy lepukkant családi viskó lett,
amit csak az esti imádságok tartottak egybe. Ott a fák rejtekében azon
gondolkodott, hogy egy olyan komoly, vagyonáért keményen megdolgozó ember, mint
a tulajdonos Mr. Ambois, hogy képes gyakorlatilag a földig tiporni mindent,
amit felépített. Persze, tudta ő. Mrs. Ambois halála óta az öreg legjobb
barátja az ital lett, minden gondolatát a raktárkészlet karbantartása foglalta
le. Összekuporgatott pénzét pedig az idetévedt zarándokok kegyelmi adományai tették
ki. Ez volt ő, a zsugori, lepukkant fogadótulajdonos.
Ahogy Mr. Ambois
életén tűnődött, a szeme sarkából meglátta. Szőke haja ezúttal kibontva, lágyan
keretezte arcát. Florance Ambois, az ő titkos szerelme, a fogadós egyetlen
lánya angyali könnyedséggel egyensúlyozott a ház falát, és az örvénylő folyót
elválasztó sziklákon. Tépett, szakadt ruhájába bele-bele kapott a szél,
ilyenkor megkapaszkodott egy éppen kiálló farönkben, vagy a csúszós kőfalnak
támaszkodott.
Egy kis csónak volt kikötve, pontosan Florance
ablaka alatt. Ügyesen átlépett a ladikba és félig az evezővel, félig a kezével
az erdő felé vette az irányt.
Ő beljebb
húzódott, mert bár hajnal lévén erre a kis szigetre sűrű köd borult, nem volt
benne biztos, hogy a lány nem látja-e őt éppen olyan jól, mint ő. Új helyéről
csak homályosan érzékelte, ahogy Florance csónakja partot ér, ő pedig gondosan
egy fához kötözi, és elindul az erdő belsejébe. Tisztes távolból követte,
igyekezett a legnesztelenebbül lopakodni. Lába alatt olykor megroppant egy-egy
gally, ilyenkor Florance egy pillanatra megállt, körbenézett, majd óvatosan
tovább ment. Egy kidőlt fánál aztán még egy vaskosabb ágat is felvett,
bizonyára a vadak elriasztására.
A mezőre kiérve
a lány óvatos léptei újból könnyeddé és légiessé váltak, amit ő úgy szeretett.
Mulatott rajta, ahogy a hosszú fűben el-elakad a párától térdig felázott
szoknya. A mező közepe táján aztán Florance leterítette koszos kötényét,
letelepedett rá, és gyors mozdulatokkal fonatba rendezte haját. Az erdő
csendjét hirtelen egy madárcsicsergéshez hasonló vékony hang ütötte meg. A
hangból dallam lett, a dallam pedig egy vidám dallá állt össze. Florance
hímzést vett elő, és belefeledkezett a munkába.
Ő nem mert
kilépni a mezőre. A fák rejtekében figyelte, ahogy imádata tárgya mintát hímez
egy takaró-szerű anyagba.
Délelőtt aztán a
ködöt felváltotta a ragyogó napsütés, és a tavasz virágai a legpompázatosabb
színekben tündököltek. Ezt Florance is észrevette, abbahagyta a munkáját és
vidáman járt körbe a mezőn. Kék, fehér és sárga virágokat gyűjtött, akár
kiskorában. Némelyiket a hajába tűzte, a többiből koszorút csinált. Tizenhét
éves volt, de még mindig úgy merült bele a játékaiba, akár egy kisgyermek. A
fejére tette a koszorút és hangosan nevetve futott körbe a mezőn. Nem is futott,
szinte táncolt, elkergetve a napozni vágyó gyíkok hadát.
És ekkor ő nem
bírta tovább, kilépett a fák közül. Látni akarta a lányt, csak egy kicsit
közelebbről. Egy pillanatra elvakította a ragyogó napfény, a fű élénkzöldje, és
a fonatból lazán kieső szőke tincsek látványa. Ámulatában még a nesztelenségre
is elfelejtett figyelni, és egy, a télből visszamaradt száraz ág hatalmasat
roppant a lába alatt. Florance a hang irányába nézett. Megdermedt a levegő. A
lány egy néma sikollyal a szája elé kapott, és hátrálni kezdett.
Figyelmetlenségében azonban egy nedves fűszálon, ami mi nem száradt fel az
egyre tikkasztóbb napsütésben, elcsúszott, és elesett. Ő rohant volna, hogy felsegítse,
de Florance felpattant, és futni kezdett. Mentében karját fel-felsértették az
apró ágak, arca kipirosodott, és alig kapott levegőt. De nem állt meg, mert ő
követte, meg akarta magyarázni, még nem tudta, hogyan, de el akarta mondani,
hogy ő nem az, akinek hiszi. Bár abban se volt biztos, mit gondol a lány.
Florance azonban
hátra se nézve ugrott a csónakba, majd a túlparton eltűnt a rozoga épületben. Ő
egy fának dőlve ült, és folytak a szeméből a könnyek. Szeretett volna üvölteni,
és átkozta a pillanatot, hogy kilépett a fák közül. Szeme sarkából egy színes
pontot fedezett fel, nem messze tőle, egy odvas fa tövében. Oda fordította a
fejét, és egy tarka virágcsokrot látott. Nem, nem virágcsokor volt, hanem a
színes koszorú, amit Florance sietségében elejtett. Odalépett a koszorúhoz, és
felvette, hogy közelebbről megvizsgálja. Még mérgében is mosolyt csalt az
arcára a gondolat, hogy néhány pillanattal ezelőtt még szerelme fején
díszelgett.
Hirtelen csodás,
minden szomorúságot felülíró gondolat futott végig agyán. Vissza fogja neki adni! Ezt azonban egy perc múlva felváltotta az
emlék, egy rémült arc látványa, amit ő váltott ki. A folyópartra sétált, és a
vízbe nézett. A sima víztükör visszaadta zord vonásait, a mély ráncokat, a
bozontos hajat, az elnyűtt, koszos ruhákat. Mérgesen a vízre csapott, de a
fodrozódó hullámok nem tudták visszahozni hajdani fiatalságát.
Mély levegőt
vett, és egyenként lehámozta magáról a zsákruhát. Az agya rejtett zugaiból,
amelyet még nem foglalt el Florance karcsú alakja, igyekezett felidézni Laurát,
ahogy a nagy teknőbe púpozott mosnivalót könnyedén a vállára tartva indul a
gáthoz. Miközben lázasan kutatta elméjében a mosás mozdulatait, rá kellett
jönnie, hogy valójában soha nem látta, hogy lesz tiszta az alsónemű, csupán
homályos emlékképek sejlettek fel gyerekkorából, amikor édesanyjának segített
kivinni a teknőt a hátsó kertbe.
Miután minden
ruhadarabjától megszabadult, nyakig elmerült a vízben, néhányszor még le is
bukott. A partra kiérve aztán dideregve kuporodott össze, a tavaszi szellő
hidegre szárította a vízcseppeket rajta. Mikor megszokta a hőmérsékletet,
egyesével minden ruhadarabot víz alá nyomott és jól átdörzsölt. Ügyetlen
mozdulatait felerősítette a vágy, hogy kora estére tiszta ruhában pompázzon. A
forró napsütésben a ruha gyorsan száradt, és hamarosan egy magára valamit is
adó elszánt kérőnek mutatta a sima víztükör.
Aznap egészen a
gátig gyalogolt, végigment a Szent Apostol útján. Jöttében nem figyeltek rá, a
falubeliek némán haladtak el mellette. A romos fogadó ajtaja súlyos reteszekkel
volt eltorlaszolva, súlyos kopogtatója visszahangzott az alkonyat csöndjében.
−
Már
vártuk – Mr. Ambois egykedvűen nyitott ajtót, és bevezette őt. Ő meglepődve
nézett az ősz férfira, és belépett az előtérbe. Egy rozoga, korlát nélküli
falépcsőn vezetett fel az útjuk, némelyik deszka olyan öreg volt, hogy akár
egyidős is lehetett volna az emberiséggel.
A ház falai
fehérre meszeltek, az egész helyiségben átható dohszag terjengett. A szoba
túlsó felében egy kandallón főztek valamit, legalábbis a kondérból sűrű gőz
szállt felfele. Felmentek az emeletre, ahonnan három szoba nyílt. A padló
nyikorgásán túl félhangos mormolás hangjai ütötték meg a fülét. Mr. Ambois
intett, és a folyosó végén lévő, félig nyitott ajtó felé vették az irányt. A
férfi belökte az ajtót, és a kiáramló gyertyák fénye egy pillanatra elvakította
őket.
A helyiségben
nem volt más, csak egy asztal. Florance gyertyával a kezében az ablaknál állt,
hajában még mindig ott csüngtek a délelőtt szedett virágok. Az asztalnál egy
ismeretlen nő ült, hosszú kendőjét szorosan maga köré fonta, mint aki fázik,
két kezével pedig egy gyertya lángjával játszott.
−
Itt
van kedvesem – mondta rekedtes, elhaló hangján.
Florance odafutott hozzá és kérlelőn ült
le mellé.
−
Beszélj
hozzá Annie, beszélj hozzá.
−
Nem
tudok gyermekem.
−
Miért
nem? Itt van velünk, hall téged – kérlelte a lány – én láttam őt a mezőn, papa
– fordult Mr. Ambois-hoz – és érzem, hogy most is itt van.
−
Mindannyian
érezzük lányom.
−
Neked
kell vele beszélned – játszott tovább a gyertyával Annie.
−
Nekem?
−
A
te lovagod…
−
Az
enyém.
És hirtelen minden világossá vált
számára. Florance már nem az az elbűvölő kislány volt számára, lenge tánca nem
csupán kislányi játék volt, hanem egy gonosz játék, hogy előcsalják őt
láthatatlan magányából. Néma hallgatása és vak szerelme hirtelen mérhetetlen
dühvé változott.
−
Boszorkány!
– hangjának erejétől a folyó hullámai fodrozódni kezdtek, és az épület
beleremegett.
Kint az utcán sorra gyúltak a mécsesek,
az emberek aggódó arccal rohantak ki az utcára. Az éjszaka csöndjét egy vékony
sikoly rázta meg.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése