2014. január 5., vasárnap

Az akció (novella)

Zihálva lépkedett a hóban. Rozsdavörös haját szétfújta a szél, ahogy átvágott a főtér forgatagán.
A munkába indulók egymást lökdösve igyekeztek felszállni a buszra, némelyikük feledve minden jó modort. Egy nő rikácsolva kérte ki magának, hogy mégis hogy képzeli a kedves busztársaság, hogy késnek, és még leülni sem tud. Egy másik gyanakodva méregette a mellette állót, a legújabb valóságshow egyik új kiesőjét gyanítva a sálrengeteg mögött. Aztán egy öregúr, kihasználva, hogy ő „már idős”, állát felbiccentve helyet követelt magának a hering-járművön.
Ez volt az egyik dolog, amit nem bírt elviselni. Szorosabbra húzta magán a kabátot, és amennyire a bokáig érő hó engedte, megszaporázta lépteit.

Odaért a bevásárlóközponthoz. A sor hosszú métereken át kígyózott, az emberek nem törődve a faggyal, várták a nyitást. Hátrasimította haját és mogorva „elnézések” közepette előre verekedte magát. Voltak, akik fellélegeztek, amikor meglátták – ők voltak azok, akik nem csak ilyenkor jönnek ide –, és voltak olyanok is, akik dühös hümmögéssel és rosszallással néztek rá, amikor elhaladt mellettük. Bizonyára azt hitték, hogy ő is csak ugyanolyan vásárló, mint ők.
Rutinszerűen elfordította a kilincset, mire az ajtó egy halk kattanás kíséretében kinyílt. Belépett, majd ugyanazzal a mozdulattal, ahogy az előbb belökte, megpróbálta becsukni, azonban valami megállította. Egy kéz. A kéz gazdája egy tizenhét éves forma fiú, gúnyosan mosolygott rá, és szemébe fésült szőke haja mögül diadalmas győzelmi tekintet áradt.

− Ha tudtuk volna a trükköt, nem te vagy az első – vigyorgott rendületlenül. De Ő nem mosolygott vissza, csak összeszűkölt a szeme, és minden erejét összeszedve betolta az ajtót.

Az üzletek nagy része még zárva volt, az előrelátóbbak már tegnap felkészültek a rohamra. A többiek az utolsó simításokat végezték a kirakatokon, újabb és újabb „AKCIÓ” feliratokat aggatva a bábuk nyakába.
Végigment a csarnokon, majd jobbra, egészen az irodákig. Az egyiken – közvetlenül az igazgató irodája mellett – egy kis réztábla hirdette, hogy ez itt az ő helye. Minden a lehető legnagyobb rendben volt: a falon négy tájkép az évszakokat szimbolizálta – alatta egy polc tele „A hónap dolgozója” címmel. Enyhe önelégültséggel és gúnnyal az arcán odapillantott, majd a sarokban álló fogas felé vette az irányt. Épp a megfelelő szögbe állította nedves kabátját, mikor megjelent a Diri, született Kotsis Elvira.

− Megint későn jössz, Emmi – vonta össze szemöldökét a Diri – Nyolc óra tizenhét perc és még nincs rendbe semmi. Fél kilenckor nyitunk, igyekezz! – azzal eltűnt az ajtó mögött.

Emmi szótlanul lépdelt fel a lépcsőn, egészen az első emeletre, az ő birodalmába.

A Toy King, a legújabb szupergyár polcai roskadoztak a színes, összerakós, hangos, zörgős játékoktól. Hátul a raktárban pedig ott lapult az új szenzáció: Miss Lulu, az élethű játszótárs. Emmi semmi jót nem talált benne, csupán még egy dolog, amihez a modern kor gyereke nyúlni tud, ha nincs kivel játszani.
Elővette a kartonból készült reklámtáblát, majd az előre kialakított helyen, pont a bolt közepén, szép rendbe rakta a hatalmas dobozokat. A középsőre jól láthatóan felragasztotta az „AKCIÓ” feliratot, ami hamarosan minden szabad felületet belep majd az áruházban.

Kintről türelmetlen moraj hallatszódott be, amikor pillanatokra kinyílt az ajtó, jelezve, hogy a szomszédos eladók is szép lassan elfoglalják helyüket a pénztárgépek mögött. Emmi egy utolsót igazított a haján, hiába, az makacsul ellenállt mindenféle rendezési kísérletnek.
A Diri gondoskodott a hangulatról is. Kissé recsegősen, de jól hallhatóan a hangszórók a „Jingle Bells”-t kezdték játszani, majd a szolgálati hangos bemondta: „Nyitunk”.
Az emberek úgy özönlöttek be, mint akik egész életükben csak erre vártak. Az óriási embertömeg – köztük fiatalok, idősek és gyerekek – oldalra se nézve vonultak végig az üzletek mellett. Egyenesen fel a lépcsőn. Néhányan, akik elől voltak, mutogatva kiabálni kezdtek: „Ott van! Ott van!”. Megszaporázták lépteiket, sőt, már futottak, nem törődve azzal, hogy hol vannak.
Emmi szeme összeszűkült és határozott léptekkel a Miss Lulu bábuk elé állt. Kezét kinyújtotta, szinte fújtatva vette a levegőt. Lent a tömeg nem akart elfogyni, áradatként tódultak befele.

Megszólalt a vészcsengő. Emmi először a pirosan villogó jelzésre, majd a felé futó tömegre meredt, mely pillanatokon belül elérte őt, egészen beterítve, élén egy szőke tizenhét éves forma fiúval…

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése