A festmény (novella)

Ha szóba került 1923, mindenki csak úgy emlegette: a nagy változások éve. Nem volt különösebb oka az embereknek várni a csodát, de az utcai csendeket és a mulatozók hangos kacaját szép lassan átlengte valami megmagyarázhatatlan láz. Még sarki mulatságról kiszűrődő charleston zenéje is együtt vibrált ezzel a könnyed feszültséggel, ahogy a nagy templomtorony órájának mutatója a tizenkettes felé közeledett.

Edith sietve simította meg szőke hajának hullámait, és tükörképe felé egy csókot nyomott a levegőbe. A legszebb hajdíszét választotta ki erre a mai estélyre, mely tökéletesen illett ahhoz a méregzöld ruhához, melynek gyűrődésein meg-megcsillantak az öltözőlámpa fényei.

Hallotta az előző szám után kirobbanó ovációt, a felcsendülő ráadást, és a táncos lány, Betty, éles hangját. Betty-nek ez mást jelentett. Edith nagyszínpadra vágyott, ki akart törni abból a középszerűségből, abból az ócska, alig érezhető megalázottságból, amit az éjféli revü jelentett. Ő volt a legjobb, az igazgató is tudta – Edith véleménye szerint legalább is, éppen ezért adta neki a főszámot. Valójában az igazgató csak azt tudta, vagy csupán azt akarta látni, hogy Edith az egyetlen, aki képes kellő józansággal kezelni az alkoholtól mámoros férfiak modorát.

Betty nagy lendülettel kanyarodott be az öltözőként funkcionáló romos raktárhelyiségbe, ahol még mindig halmokban álltak a régi előadásokból ottfelejtett kellékek és szétfoszlott ruhák. Egyszer megbeszélték, hogy megnézik, használható lenne-e még valami, hiszen úgyse tűnne fel senkinek az a pár anyag. Betty nagy sóhaj kíséretében lezuhant székére, majd lazításképp kőrözött egyet a fejével. Már elkezdett csomagolni, amikor valahogy megérezhette Edith tekintetét, ahogy áll, és őt nézi.

– Mi van? – vetette oda, és Edith mindig meglepődött, milyen mély hangja van. Úgy gondolta, hogy cseppet sem illik ez egy ilyen törékeny lányhoz.

– Semmi – rázta meg a fejét, és hajába tűzte a fejdíszt.

– Holnap felvonulás lesz, eljössz? – folytatta Edith, miközben ócska cigarettát vett elő. Bizonyára úgy gondolta, ha már megszólította, kötelessége beszélgetni vele. Nem voltak barátnők. Valójában anyagrabló cinkostársaknál nem voltak többek egymásnak, és egyikük sem hajlott a változtatásra. A köszönőviszony pont megtette.

– Nem tudtam, hogy lesz olyan – mondta Edith csendesen, és becsatolta a cipőjét.

– Szilveszter van, drágám, mindenki az éjfélt várja, hogy elkezdődjön a változások éve. A polgármester közel másfél hónapja hirdeti a felvonulást, meg akarja ünnepelni a csodát.

– Nem hinném, hogy lesz csoda.

– Akkor olvass újságot, drága – Betty olyan hirtelen csapta Edith orra elé a hírlapot, hogy a lány ijedtében hátrahőkölt.

Betty kiment, hogy szokásához híven néhány szót váltson a közönség soraiban ülő Philip Barkerrel, aki az öltözői pletykák szerint a lány vőlegénye volt. Edith felemelte az újságot, melyből észrevétlenül szivárgott ki Betty édes parfümjének és az olcsó cigi füstjének szaga. Megmagyarázhatatlan, és furcsa keverék volt, mégis órákig az orrában maradt.

A hírlap valóban egy közel két oldalas cikket szánt ennek a napnak, ahol felvonulnak majd a helyi artisták, a lovas díszőrség, és maga a polgármester is. Edith tovább lapozott. Elkerekedett szemmel bámult egy fürdőruhás lányt, aki olyan természetes módon mosolygott bele a fényképezőbe, mint egy nyári teadélután erkölcsös dámái. Az asztala felé bámult, ahol hanyagul ott hevert a vérvörös rúzs és az a fehér tollas legyező, melyet olyan mesterien alkalmazott minden fellépésén, hogy a férfiak megbolondultak érte. Edith eljátszott a gondolattal, hogy mit csinálna, ha a legyező az ő kelléke lenne, végül megrázta a fejét, végigsimított a ruháján, és kilépett az öltözőből.

A színfalak mögött már a torkában dobogott a szíve. Mielőtt kilépett volna a vakító fénybe, még látta Betty-t, ahogy visszatér, rápillant és eltűnik az öltözőajtó mögött.

Minden ugyanúgy zajlott, mint eddig. Széles mosolyra húzott szájjal lépdelt, látta Philip-et és a többi törzsvendéget, és néhány kamaszt is, akik életükben először járnak ilyen helyen – és nem utoljára. Amikor vége lett a számnak, hangos ováció fogadta, ő pedig tettetett szerénységgel fogadta a bókokat. Ekkor a terem végében észrevett valakit. A fiú, aki talán még férfikorba sem lépett, a sarokban szivarozott, és kitartóan bámulta őt. Olyan megbabonázva, hogy Edith zavartan vissza-visszanézett, miközben lement a színpadról. Nem értette a helyzetet, nem értette, hogyan lehet, hogy valaki nem tapsol neki. Neki, aki a díva volt, a fő attrakció.

Együtt mentek ki Betty-vel. A kijáratnál Betty újabb cigire gyújtott, boldog újévet kívánt, és eltűnt az éjszaka sötétjében. Edith még várt. Nem tudta megmagyarázni, hogy mire, de érezte, hogy nem engedelmeskednek a lábai. Végül már azt is kényelmetlennek érezte, hogy egy helyben topog, így erőt vett magán, és elindult. Kalapját a fejébe húzta, mert bár nem érezte bántóan hidegnek ezt a téli éjszakát, észrevétlen akart maradni. Ám alighogy elhagyta az első sarkot, egy hangot hallott.

– Láttam magát ma este – Férfihang volt. Edith megfordult, és a fiút vélte felfedezni a széles karimás kalap árnyékában.

– Én is láttam Önt – mondta Edith, gondosan ügyelve arra, hogy ne hallatsszon ki a hangjából a bizonytalanság, hirtelen hatalmába kerítette. Nem szeretett éjjel idegen férfiakkal társalogni.

– A nevem Jacob – nyújtotta kezét a férfi. Így már nem is voltak idegenek egymásnak.

– Edith – ráztak kezet. Jacob-on nem volt kesztyű, a keze hideg volt, de meglepően lágy. – Nem tapsolt ma este.

– Múzsát keresek – mondta Jacob, mintha nem is hallotta volna az előző mondatot. – Lefesthetem? Holnap. A zöld ruhájában.

– Bocsásson meg, de… – próbált ellenkezni Edith, de nem tudta kimondani a „nem” szót. A bizonytalanság egy másodperc alatt alakult át benne kíváncsisággá. Nem tudta, hogy vajon a férfi személye, vagy valami egészen más diktálta benne a vágyat, hogy igent mondjon. Végül bólintott.

Másnap reggel az este emlékei tompán motoszkáltak Edith fejében. Így, amikor Betty reggel kopogtatott a lerobbant motelszoba ajtaján azzal az indokkal, hogy egy gyönyörű gyöngysort talált a régi kellékek között, Edith hirtelen nem tudta mire vélni a dolgot. Betty ezen a reggelen sietősen lépkedett, pont, mint amikor elutaztak, hogy megnézzenek egy apácarendet. Edith jól emlékezett mennyit költött azon a napon kolléganője fodrászra, hogy minél csinosabb legyen. Végül túl rövidnek ítélte a haját, így kalapot húzott, hogy elrejtse az egyébként csinos frizurát.

Megálltak a hátsó bejárat előtt. Betty lopva körbenézett, a szőke lány pedig kérdő tekintettel bámulta.

– Nem megyünk be? – kérdezte Edith, és már nyúlt volna a kilincsért, amikor egy autó fordult be a sarkon, és megállt mellettük.

– Indulhatunk – mondta Betty, és beszállt. Edith csak elkerekedett szemmel bámulta Jacobot, aki felhúzott szemöldökkel mosolygott rá. – Most meg mi a baj? Nézlek esténként, és gondoltam neked is jót tenne, ha valami kizökkentene a monotonitásból. Mint engem Philip. – Edith először a táncos lányra, majd Jacobra nézett, végül vonakodva bár, de kinyitotta a kocsi ajtaját.

Egészen a város pereméig mentek. Útközben távoli zajként odahallatszott a felvonulás zaja, az ünneplők megfáradt, de boldog zsibaja. Edith meg is kérdezte, hogy miért nem az ünnepségre mennek, de látszólag az már egyiküket sem érdekelte.

– Ezt vedd fel! – dobott előre egy gyöngysort Betty. Tényleg gyönyörű volt. De nem illett a zöld ruhához, sokkal inkább ahhoz a halványlila, sőt, inkább már fehér összeállításhoz, amit Betty viselt tegnap.

A műterem kicsi volt és dohos. A falon, akár az elbeszélésekben, a festő megannyi képe díszelgett. Edith úgy gondolta, hogy ahhoz képest, milyen fiatal, sok dolgot csinált már. Egy koszos vászonparaván volt kifeszítve a helyiség legvégében, mint később kiderült, öltözőnek.

A zöld ruha éppoly csillogó volt most is, mint előző este. Edith most ismét elbizonytalanodott, talán nem hitt eléggé ebben az egészben, talán abban a két emberben nem bízott.

– Otthon hagytam a fejdíszem – mondta halkan, miközben leült egy székre, mely a terem legvilágosabb pontján állt, precízen beállítva.

– Semmi gond, megoldjuk – ugrott fel Jacob a vászon elől, és egy barna ládához futott, ami Edithnek eddig fel sem tűnt. A férfi hamarosan egy nagy fehér kalappal tért vissza. – Várjon, még nem teljes! – és újra kutatni kezdett, majd egy kesztyűvel érkezett. – Így – mondta, és visszaült az állványhoz. – Talán, ha megfogná a kalapját, és kicsit oldalra nézne – próbálta beállítani a képet.

Nem lesz hagyományos kép, Edith jól tudta. Kihívó testtartása bizonyára felháborodást kelt majd, ha valaki látja a képet. Egyáltalán látni fogják? Tudni fogják, hogy ki ő? Valószínűleg nem. De ha mégis, az szinte olyan lenne, mint az álom beteljesülése. Mert ha megörökítenek, többé nem teheted meg, hogy középszerű maradsz.