Freddy479 (novella)

Egy tavaszi napon ismerkedtek meg, alig fél évvel azelőtt, hogy Lídia elhatározta, hogy Kanadába költözik. Barna hajú, magas férfinak képzelte Fredet, aki komoly üzletemberként a nemzetközi kapcsolatokat felügyelte. „Bizonyára elragadó a mosolya” – gondolta Lídia, és félmosolyra húzta a száját. Gyorsan püfölte a billentyűzetet, a térdén nyugvó laptop pedig inogva tűrte a megpróbáltatásokat.

Ezen a borús novemberi délutánon is izgalommal lépett be az oldalra, ám ez a furcsa, bizsergető érzés hamar alábbhagyott, amikor nem várta új üzenet. Azzal nyugtatta magát, hogy ez nem egy társkereső, meg hát Kanada és Magyarország távol vannak egymástól, nagy az időeltolódás. „Bizonyára dolgozik”.

Eddig még nem váltottak személyesen levelet, de Lídiának igazán imponált a férfi segítőkészsége, és gyors válasza. Már-már azon mérgelődött, hogy minek is érdeklődött az után a buta angolkönyv után, amikor az „értesítések” fül sarkánál megjelent egy apró piros egyes.

– Megnéztem a könyvet, amit kerestél, de sem online, sem nyomtatott nem találtam. Viszont ajánlanék egy másikat, ha nem bánod. Elég jól érthető, és van hozzá letölthető hanganyag – írta Freddy479

– Igazán kedves tőled, nagyon köszönöm – Liliomvirág, merthogy ez volt a nickneve az oldalon, olyan gyorsan gépelt, hogy a klaviatúra kattogása meg nem szűnő zümmögéssé változott –, közben én is kutakodtam, mi lehetne a leghatékonyabb nyelvtanulási módszer, és szerintem kiköltözöm Kanadába.

Nem érkezett válasz. Lídia öt percenként frissített, miközben a fórumtémát újabb és újabb kérésekkel és válaszokkal töltötték meg, elfedve az ő csodás ötletét. Dühös volt magára, úgy érezte, hogy kiadta magát, miközben pontosan tudta, hogy a Fred nem tudhatta, miféle virtuális vonzalmat érez iránta a nő.

Odakint besötétedett – Lídia ezt inkább a nappalok rövidülésének tudta be, mintsem az idő múlásának –, és nem volt mit tenni, kilépett az oldalról. Megfogadta, hogy több üzenetet nem küld Frednek.

Napok teltek el, és a nő már-már kezdte feladni a reményt. Továbbra is aktívan használta az oldalt, a kedvence a galéria volt. „Inspiráció egy kis íráshoz” – tolta feljebb piros keretes szemüvegét, rágyújtott egy cigire, és felírta az oldal tetejére: Élet az online szerelmen túl.

Porszemek (novella)

A Nap már alacsonyan járt, de fénye egészen beragyogta a határt. Ahogy vakítóan elköszönt a mezei virágoktól, és a kert végében álló hatalmas almafától, azok mintha főhajtással búcsúztak volna. „A holnapi viszontlátásra” – suttogták bele az elhatalmasodó néma sötétségbe.

Andor komoran állt az apró faház koszos ablakánál, és dacosan meredt egy távoli pontra. Amikor már-már úgy sejlett, hogy sohasem fog megmozdulni, dühösen megrántotta a molyrágta függönyt, kizárva az előbbi idilli jelenetet. Megkerülte a szoba közepén álló vaskos tölgyasztalt, és nekilátott a vacsora elkészítésének.

Mindent a kandalló köré gyűjtött – lévén az volt az egyetlen fényforrás a kis kunyhóban – és nehéz mozdulatokkal szelni kezdte a szalonnát. Éppen csak egy kis csücsök maradt, egy parányi vég, aztán tudta, kénytelen lesz bemenni a városba. Utálta a várost, a nyüzsgő embersereget, a türelmetlenül lökdösődő idős nőket, a vidáman fogócskázó kisgyerekeket.

Korán indult, még a leveleken csillogott a hajnali dér, amikor vacogva beállt a buszmegállóba. A busz – aminek színét már régen nem lehetett megállapítani a rárakódott kosz és a rozsda miatt – döccenve megállt előtte. Andor a hátsó üléshez lépett, és kényelmesen befészkelte magát a jobb sarokba. Szilárd meggyőződése volt, hogy a baloldalon a büdösek ülnek, ő pedig határozottan emlékezett rá, hogy vacsora után megmosta a kezét. Tehát nem lehet szalonnaszaga. Ha lenne is, a szalonna nem büdös.

Az első hó (novella)

Karácsony estéje már a sarkunkban járt, az utcákat betöltötte a friss mézeskalács finom illata. A gyerekek karácsonyi dalokat énekeltek, a sarkon egy kedves öreg gesztenyét árult. A téren a fákra megannyi csillagra hasonlító világító lámpást aggattak, így várták az ünnepet. Egyetlen dolog hiányzott ebből a nagy forgatagból: a hó.

Peti igazán szomorúnak érezte magát emiatt, hiszen minden mesekönyvében hatalmas, szálló hópelyhekről olvasott, az összes képeskönyvben vidáman hógolyózó gyerekeket látott. Ilyenkor azt mondogatta, hogy nem is várja a karácsonyt, hogy valójában nem is szereti a telet. Anyukája ekkor készített neki egy jó meleg kakaót, és együtt vackolták be magukat a hatalmas dunyha alá. Ilyenkor Peti elővette a játék-katonáit, és azt játszotta, hogy idehozza velük a havat az északi sarkról. Olyannyira vágyott a hóra, hogy egyszer még a Télapótól is azt kért, de helyette a nagyszakállú csak egy meleg sálat hozott.

Ez a nap is igazán úgy indult, ahogy az összes többi. A kisfiú most kezdte az első osztályt, és mivel nagyon sok barátja volt, szeretett iskolába járni. Ezen a reggelen is vidáman indult útnak, a villamos csilingelve fogadta utasait, és karácsonyi dallamot játszva köszönt el a leszálló utasoktól.