Porszemek (novella)

A Nap már alacsonyan járt, de fénye egészen beragyogta a határt. Ahogy vakítóan elköszönt a mezei virágoktól, és a kert végében álló hatalmas almafától, azok mintha főhajtással búcsúztak volna. „A holnapi viszontlátásra” – suttogták bele az elhatalmasodó néma sötétségbe.

Andor komoran állt az apró faház koszos ablakánál, és dacosan meredt egy távoli pontra. Amikor már-már úgy sejlett, hogy sohasem fog megmozdulni, dühösen megrántotta a molyrágta függönyt, kizárva az előbbi idilli jelenetet. Megkerülte a szoba közepén álló vaskos tölgyasztalt, és nekilátott a vacsora elkészítésének.

Mindent a kandalló köré gyűjtött – lévén az volt az egyetlen fényforrás a kis kunyhóban – és nehéz mozdulatokkal szelni kezdte a szalonnát. Éppen csak egy kis csücsök maradt, egy parányi vég, aztán tudta, kénytelen lesz bemenni a városba. Utálta a várost, a nyüzsgő embersereget, a türelmetlenül lökdösődő idős nőket, a vidáman fogócskázó kisgyerekeket.

Korán indult, még a leveleken csillogott a hajnali dér, amikor vacogva beállt a buszmegállóba. A busz – aminek színét már régen nem lehetett megállapítani a rárakódott kosz és a rozsda miatt – döccenve megállt előtte. Andor a hátsó üléshez lépett, és kényelmesen befészkelte magát a jobb sarokba. Szilárd meggyőződése volt, hogy a baloldalon a büdösek ülnek, ő pedig határozottan emlékezett rá, hogy vacsora után megmosta a kezét. Tehát nem lehet szalonnaszaga. Ha lenne is, a szalonna nem büdös.

Addig elmélkedett ezen, mígnem egyszer csak megpillantotta a város magasba törő panelházait. Hajdan ő is úgy képzelte, hogy egy ilyen szürke lakásban fog megöregedni, a Fráter utca 10-ben, a 8. emeleten. Hogy miért pont ott, azt maga sem tudta, de arra tisztán emlékezett, hogy az a szürke árnyalat határozottan tetszetős volt számára. Ahogy elhaladtak az említett épület előtt, Andor még egy kicsit fel is emelkedett és hosszasan nézett a spenótszínű kapura, mígnem egy hirtelen rándulás kíséretében a busz balra fordult, és már nem látott mást, csak a vásárcsarnok nagy üvegtetejét.

Az ötödik megállónál szállt le, ami közel volt a központhoz, de mégsem annyira közel, hogy túl sok emberrel kelljen találkoznia. Azt a hentest kereste, amit már oly régóta látogatott, és aminek cégérét – nagy büszkeségére – ő tervezte. Merthogy egy időben, amikor a mamája még nem volt beteg, gyakori vendég volt itt, és mivel tehetséges rajzos hírében állt, az öreg hentes rá bízta ezt a nagy feladatot. Ötszáz forintot kapott érte, a mamája pedig egy nagy darab szalonnát. A mama tréfásan meg is jegyezte, hogy ilyen szép ételtől még az asztali por is táncra kel örömében.

Ahogy belépett az ajtón, megcsapta az ismerős, füstös illat. Egy pillanatra hagyta, hogy magával ragadja a nosztalgikus derű, melyből egy vékony női hang rántotta vissza a valóságba. Meglepetten pislogott a kerek arcú, szőke lány felé, majd egy határozatlan mozdulattal a pulthoz lépett, és kérte a szalonnát. Nehezen jöttek a szájára a szavak, furcsállta, hogy nem a megszokott hentes fogadja, hogy nincs kikészítve a fehér zacskó, amely arra vár, hogy ő elvigye. Az eladó hosszan bámulta őt, Andor pedig belepirult, tudni vélte, hogy a hölgy a mamáját látja benne. Ugyanis a szemük, az ugyanolyan zöld volt, apró aranypettyekkel. Bele tellett néhány másodpercbe, mire ráeszmélt, hogy a lány a szalonna árára vár. Gyorsan leszámolta a pénzt és távozott.

Visszafelé megállt a Fráter utcai megállónál és elsétált a tízes számig. A spenótzöld kapu hívogatóan fénylett ki a többi ház szürkeségéből. Andor kikereste a nyolcadik emeleti lakás kapucsengőjét, és már majdnem meg is nyomta. De ő is tudta, hogy igazán nagy vakmerőség lenne tőle, ha ismeretlenül beállítana, és közölné a tulajdonossal, hogy mától ő lakik itt.

Egy érdes hang szólította meg. először tompán, halkan hallotta, majd egyre közelebbről. Egy apró, idős hölgy állt mellette és kedvesen arról érdeklődött, hogy kit keres. Andor már ki akarta mondani, hogy valójában senkit, aztán mégis magyarázkodásba kezdett, hogy ő a nyolcadikra szeretne feljutni. A nő pont ott lakott.

Andor hevesen dobogó szívvel lépett be a liftbe, és ámultan bámulta a fehérre meszelt lakás ócska parkettáját. A helyiség, amiben álltak, szinte teljesen üres volt, a padló minden nyikkanása hangos visszhangot vert. A néni teát hozott, és beljebb vezette a férfit, aki a másik szobában egy kopott kanapéra ült. Ott volt mellette a szalonna. Mégse cserélheti el a szalonnáját egy lakásra! Vagy mégis?

Hosszan mérlegelt, miközben az idős nő arról mesélt, hogy milyen régóta nem lakik itt a lakásban senki. Egy fiatalasszony vette a fiának sok-sok évvel ezelőtt, azóta nem láttak itt senkit. Az öreg szerint különös tekintete volt a lánynak. Ahogy mesélt, folyamatosan Andor arcát fürkészte, ő pedig egyre inkább feszengett, és végül már úgy gondolta, hogy nem is szeretne a Fráter utca 10-ben lakni. Ránézett az öregasszonyra, az pedig egyenesen a szemébe. Hirtelen a felismerés szikrája csillant meg a kék szempárban, a ráncos arc mintha kisimult volna.

Andor nem várhatott tovább. A nő kezébe nyomta a szalonnát és sebes léptekkel elrohant. Talán abban reménykedett, hogy meseszerű fordulatként éppen a visszafelé tartó busz várja a sarkon, de a buszmegálló üres volt, ő pedig érezte, hogy minél távolabb kell kerülnie a lakástól. Fejében cikáztak a gondolatok. Hogy az ő mamája…? Az nem lehet!

Végre jött egy busz. Andor helyét éppen egy fiatal lány foglalta el, ezért ő baloldalra ült, egyenesen a vezető mögé. Büdös volt a keze. Szalonnaszagú. A kisházban aztán elhúzta a függönyt és szélesre tárta az ablakot. A Nap már éppen nyugodni készült.

Idegességében Andor az asztalra csapott, majd hosszas keresgélés után talált egy fél kenyércsücsköt. Leült, pont szembe az ablakkal, és enni kezdett. Dühös volt, de ahogy tömte magába a kis falatokat, és közben nézte, ahogy a horizont alá bukik a Nap, lassan megnyugodott.

Aztán egyszer csak észrevette: az asztalon, egy csíkban, ahol a sárga korong még utat tört magának, hogy bevilágítsa helyiséget, apró porszemek milliói kavarogtak a levegőben, a fához érve újra és újra a fény felé szökellve.

„… még az asztali por is táncra kelt örömében”