Az első hó (novella)

Karácsony estéje már a sarkunkban járt, az utcákat betöltötte a friss mézeskalács finom illata. A gyerekek karácsonyi dalokat énekeltek, a sarkon egy kedves öreg gesztenyét árult. A téren a fákra megannyi csillagra hasonlító világító lámpást aggattak, így várták az ünnepet. Egyetlen dolog hiányzott ebből a nagy forgatagból: a hó.

Peti igazán szomorúnak érezte magát emiatt, hiszen minden mesekönyvében hatalmas, szálló hópelyhekről olvasott, az összes képeskönyvben vidáman hógolyózó gyerekeket látott. Ilyenkor azt mondogatta, hogy nem is várja a karácsonyt, hogy valójában nem is szereti a telet. Anyukája ekkor készített neki egy jó meleg kakaót, és együtt vackolták be magukat a hatalmas dunyha alá. Ilyenkor Peti elővette a játék-katonáit, és azt játszotta, hogy idehozza velük a havat az északi sarkról. Olyannyira vágyott a hóra, hogy egyszer még a Télapótól is azt kért, de helyette a nagyszakállú csak egy meleg sálat hozott.

Ez a nap is igazán úgy indult, ahogy az összes többi. A kisfiú most kezdte az első osztályt, és mivel nagyon sok barátja volt, szeretett iskolába járni. Ezen a reggelen is vidáman indult útnak, a villamos csilingelve fogadta utasait, és karácsonyi dallamot játszva köszönt el a leszálló utasoktól.

Petit különös érzés kerítette hatalmába, amikor meglátta az előtérben álló, hatalmas karácsonyfát, melyre megannyi színes papírba csomagolt dobozkát aggattak. A tanító néni azt mondta, hogy szeretné, ha mindenki ajándékozna valamit egy neki kedves személynek. Olyan dolog legyen – mondta –, ami az adott kisgyerekre leginkább jellemző.

Peti hosszasan törte a fejét, kinek is adhatna ajándékot, hiszen annyi gyerek van az osztályban, akit megajándékozhatna. Végül Pankára esett a választása. Panka sokban hasonlított Petire. Szeplős volt, és vörös hajú, sokszor hosszú percekig elmélyülten olvasott, máskor lány létére beállt focizni a fiúk közé.

De mit adhatna Pankának? Hajtogasson neki valami szépet? Esetleg rajzoljon? Hiszen mindig kifutott a vonalból! Végül mégis a rajz mellett döntött. A kislánynak volt egy cicája, Cirmi, őt is a képre rajzolta, és azt a rengeteg könyvet, amit Panka hat éves korára már elolvasott. Peti nagyon okos kislánynak tartotta, ezért az iskolát is odarajzolta, ahova úgy szerettek járni.

„Egy focilabda is kell!” – gondolta Peti, és Panka lábához, akit a kép közepére rajzolt, egy csinos kerek labdát kanyarintott. A színezést kicsit elrontotta, de igazán bánta volna, ha nem fejezi be az ajándékot. Végül elkészült a rajz. Peti nagyon elégedett volt vele, úgy gondolta, hogy a kislány örülni fog. De valami még hiányzott.

A tanító néni arra is emlékeztetett, hogy az ajándékon legyen valami, ami a készítőre is emlékeztet. Ez volt a nehezebb feladat, Peti sokat törte rajta a fejét. Rajzoljon ólomkatonát? Nem, hiszen az iskolába nem visz ilyeneket. Esetleg azt a plüss macit, amit titokban a táskájába dug, mielőtt elindulnának? De hát ez pont ettől titok!

Megvan! A hópehely! Ám a kisfiú ennél sokkal különlegesebb dolgot szeretett volna. Elvett hát még egy lapot a tanító néni asztalán álló kupacból, négy részbe hajtotta, és mintákat vágott a papír szélébe. Gyönyörű hópelyhet csinált! Aztán még egyet, és még egyet, majd sorra a papírra ragasztotta őket.

Elérkezett az ajándékozás ideje, és ő izgatottan várta, hogy átadhassa a művét. A kislány megszeppenve vette át a rajzot, kicsit el is pirult a szépen kidolgozott ajándék láttán. Amikor észrevette az ezernyi hópelyhet elmosolyodott, és boldogan mutatta meg az osztálynak mit kapott. Gyerektől gyerekhez futott, végigsimított a pelyheken, melyeknek így ragasztva pont olyan hatásuk volt, mintha tényleg szállingóznának. A kislány óvatosan rakta el a táskájába, nehogy összegyűrődjön.

 Most Petin volt a sor, hogy megkapja az ajándékát. Az egyik barátja, Ricsi lépett oda hozzá, egy tenyérnyi méretű dobozkával.

– Csak a dobozt csináltam én, ami benne van, azt vettem – motyogta és visszalépett a padjához. Peti alaposan megvizsgálta a csomagolást. Ricsi csillogós papírból díszeket ragasztott az előre rajzolt karácsonyfára, amit ha a fény felé fordított, egészen úgy tűnt, mintha valóban gyertyácskák égnének rajta.

– Ez nagyon szép, köszönöm! – lelkendezett Peti, és óvatosan, hogy nehogy megsértse a papírt, kibontotta az ajándékot. A csomagolásból egy varázslatos hógömb bukkant elő. Ahogy forgatta, az apró pelyhek ide-oda repültek a miniatűr város felett.

– Azért ezt adom, hogy mindig láthass havat, ha szeretnél – magyarázta Ricsi. – ez nem olvad el soha.

– Ez nagyon szép gondolat, Ricsi – dicsérte meg a tanító néni.

Peti boldogan lépdelt hazafelé délután, és lelkesen mesélte anyukájának és apukájának, hogy micsoda csodagömbje van.

Otthon a kisszekrényére tette, ahol mindig láthatta, és hosszan gyönyörködött a lehulló pelyhekben. Aztán eszébe jutott Panka ajándéka. Hiszen olyan hópelyheket itthonra is csinálhat! Így aztán egész estig ezen munkálkodott, mígnem nyolc órát ütött a kakukkos óra.

– Ideje lefeküdni, Peti! – intette anyukája a kisfiút, aki feltűzte a hófehér függönyre az utolsó pelyhet is.

– Így olyan, mintha esne a hó! – lelkendezett Peti, és büszkén nézte művét.

– Bizony, olyan – helyeselt apukája is. – De nézz csak ki az ablakon!

Peti feltérdelt a székre, hogy kilásson és az utcai lámpák fényében valami egészen különöset látott. olyan volt, mintha esne az eső, de ezek egészen nagy cseppek voltak, és úgy kavarogtak, ahogy a szél táncoltatta őket.

– Esik a hó! Esik a hó! – kiáltott fel a kisfiú. – Ez azt jelenti, hogy fehér karácsonyunk lesz? És lemehetek szánkózni is? Anya, apa, ugye gyúrhatok hógolyót?

– Hát persze, Peti! – mosolygott az anyukája. – Holnap reggel elővesszük a kis szánkót.

Peti boldogan feküdt le. Mélyet szippantott a levegőből, melyet betöltött a narancs és szegfűszeg andalító illata.

– Szeretem a karácsonyt – mondta a kisfiú, és édes álomba szenderült, hogy tovább álmodja a hópelyhek varázslatos táncát.