Karácsony estéje már a sarkunkban
járt, az utcákat betöltötte a friss mézeskalács finom illata. A gyerekek
karácsonyi dalokat énekeltek, a sarkon egy kedves öreg gesztenyét árult. A
téren a fákra megannyi csillagra hasonlító világító lámpást aggattak, így
várták az ünnepet. Egyetlen dolog hiányzott ebből a nagy forgatagból: a hó.
Peti igazán
szomorúnak érezte magát emiatt, hiszen minden mesekönyvében hatalmas, szálló
hópelyhekről olvasott, az összes képeskönyvben vidáman hógolyózó gyerekeket látott.
Ilyenkor azt mondogatta, hogy nem is várja a karácsonyt, hogy valójában nem is
szereti a telet. Anyukája ekkor készített neki egy jó meleg kakaót, és együtt
vackolták be magukat a hatalmas dunyha alá. Ilyenkor Peti elővette a
játék-katonáit, és azt játszotta, hogy idehozza velük a havat az északi
sarkról. Olyannyira vágyott a hóra, hogy egyszer még a Télapótól is azt kért,
de helyette a nagyszakállú csak egy meleg sálat hozott.
Ez a nap is
igazán úgy indult, ahogy az összes többi. A kisfiú most kezdte az első
osztályt, és mivel nagyon sok barátja volt, szeretett iskolába járni. Ezen a
reggelen is vidáman indult útnak, a villamos csilingelve fogadta utasait, és
karácsonyi dallamot játszva köszönt el a leszálló utasoktól.
Peti hosszasan
törte a fejét, kinek is adhatna ajándékot, hiszen annyi gyerek van az
osztályban, akit megajándékozhatna. Végül Pankára esett a választása. Panka
sokban hasonlított Petire. Szeplős volt, és vörös hajú, sokszor hosszú percekig
elmélyülten olvasott, máskor lány létére beállt focizni a fiúk közé.
De mit adhatna
Pankának? Hajtogasson neki valami szépet? Esetleg rajzoljon? Hiszen mindig
kifutott a vonalból! Végül mégis a rajz mellett döntött. A kislánynak volt egy
cicája, Cirmi, őt is a képre rajzolta, és azt a rengeteg könyvet, amit Panka
hat éves korára már elolvasott. Peti nagyon okos kislánynak tartotta, ezért az
iskolát is odarajzolta, ahova úgy szerettek járni.
„Egy focilabda is kell!” – gondolta
Peti, és Panka lábához, akit a kép közepére rajzolt, egy csinos kerek labdát
kanyarintott. A színezést kicsit elrontotta, de igazán bánta volna, ha nem
fejezi be az ajándékot. Végül elkészült a rajz. Peti nagyon elégedett volt
vele, úgy gondolta, hogy a kislány örülni fog. De valami még hiányzott.
A tanító néni
arra is emlékeztetett, hogy az ajándékon legyen valami, ami a készítőre is
emlékeztet. Ez volt a nehezebb feladat, Peti sokat törte rajta a fejét.
Rajzoljon ólomkatonát? Nem, hiszen az iskolába nem visz ilyeneket. Esetleg azt
a plüss macit, amit titokban a táskájába dug, mielőtt elindulnának? De hát ez
pont ettől titok!
Megvan! A
hópehely! Ám a kisfiú ennél sokkal különlegesebb dolgot szeretett volna. Elvett
hát még egy lapot a tanító néni asztalán álló kupacból, négy részbe hajtotta,
és mintákat vágott a papír szélébe. Gyönyörű hópelyhet csinált! Aztán még
egyet, és még egyet, majd sorra a papírra ragasztotta őket.
Elérkezett az
ajándékozás ideje, és ő izgatottan várta, hogy átadhassa a művét. A kislány megszeppenve
vette át a rajzot, kicsit el is pirult a szépen kidolgozott ajándék láttán.
Amikor észrevette az ezernyi hópelyhet elmosolyodott, és boldogan mutatta meg
az osztálynak mit kapott. Gyerektől gyerekhez futott, végigsimított a
pelyheken, melyeknek így ragasztva pont olyan hatásuk volt, mintha tényleg
szállingóznának. A kislány óvatosan rakta el a táskájába, nehogy
összegyűrődjön.
Most Petin volt a sor, hogy
megkapja az ajándékát. Az egyik barátja, Ricsi lépett oda hozzá, egy tenyérnyi
méretű dobozkával.
– Csak a
dobozt csináltam én, ami benne van, azt vettem – motyogta és visszalépett a
padjához. Peti alaposan megvizsgálta a csomagolást. Ricsi csillogós papírból
díszeket ragasztott az előre rajzolt karácsonyfára, amit ha a fény felé
fordított, egészen úgy tűnt, mintha valóban gyertyácskák égnének rajta.
– Ez nagyon
szép, köszönöm! – lelkendezett Peti, és óvatosan, hogy nehogy megsértse a
papírt, kibontotta az ajándékot. A csomagolásból egy varázslatos hógömb bukkant
elő. Ahogy forgatta, az apró pelyhek ide-oda repültek a miniatűr város felett.
– Azért ezt
adom, hogy mindig láthass havat, ha szeretnél – magyarázta Ricsi. – ez nem
olvad el soha.
– Ez nagyon szép gondolat, Ricsi – dicsérte meg a tanító néni.
Peti boldogan
lépdelt hazafelé délután, és lelkesen mesélte anyukájának és apukájának, hogy
micsoda csodagömbje van.
Otthon a kisszekrényére tette, ahol mindig láthatta, és hosszan
gyönyörködött a lehulló pelyhekben. Aztán eszébe jutott Panka ajándéka. Hiszen
olyan hópelyheket itthonra is csinálhat! Így aztán egész estig ezen
munkálkodott, mígnem nyolc órát ütött a kakukkos óra.
– Ideje
lefeküdni, Peti! – intette anyukája a kisfiút, aki feltűzte a hófehér függönyre
az utolsó pelyhet is.
– Így olyan,
mintha esne a hó! – lelkendezett Peti, és büszkén nézte művét.
– Bizony, olyan – helyeselt apukája is. – De nézz csak ki az ablakon!
Peti feltérdelt a székre, hogy kilásson és az utcai lámpák fényében
valami egészen különöset látott. olyan volt, mintha esne az eső, de ezek
egészen nagy cseppek voltak, és úgy kavarogtak, ahogy a szél táncoltatta őket.
– Esik a hó!
Esik a hó! – kiáltott fel a kisfiú. – Ez azt jelenti, hogy fehér karácsonyunk
lesz? És lemehetek szánkózni is? Anya, apa, ugye gyúrhatok hógolyót?
– Hát persze, Peti! – mosolygott az anyukája. – Holnap reggel
elővesszük a kis szánkót.
Peti boldogan feküdt le. Mélyet szippantott a levegőből, melyet
betöltött a narancs és szegfűszeg andalító illata.
– Szeretem a
karácsonyt – mondta a kisfiú, és édes álomba szenderült, hogy tovább álmodja a
hópelyhek varázslatos táncát.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése