2014. január 5., vasárnap

Malacperselynyi élet (novella)

Malacperselynyi élet

Letti komoran ült az ágyon, és egyre testvére kezét szorongatta. A kórterem egyhangú fehér falai, a zöld védőruha és az ágyneműből áradó fertőtlenítő émelyítő szaga nemhogy könnyebbé, inkább reménytelenebbé tették a várakozás hangjait. Az ágy melletti gépek monoton pittyegése lassan álmosságot vontak a lány szemére, de még akkor sem mozdult.
Kint már sötétedett, mikor egy nővér lépett be a szobába, hogy elvégezze a szokásos vizsgálatait. Letti ránézett, azt remélve, hogy legalább egy bíztató szót kap, de a nővér hangtalanul végezte a dolgát. Végül összeszedte a dolgait – egy könyvet és egy kis sós süteményt – a táskájába tömte, megigazította a fején a kalapját, amit mindig magán viselt, és kilépett a folyosóra.

Három évvel azelőttig Letti és testvére, Bea a világ legboldogabb testvérpárja voltak. Sziámi ikrekként jöttek világra, a fejüknél összenőve. Csodagyerekek voltak, soha nem veszekedtek, mivel mindketten ugyanazt szerették, így szinte mindenben egyetértettek. Bea kicsit határozottabb, beszédesebb volt, Letti pedig boldogan hagyta, hogy vezessék őt.
A gondok aztán 15 éves korukban kezdődtek, amikor is Beának barátja lett, Letti pedig kezdte magát roppant rosszul érezni, hiszen szó szerint púp volt testvére hátán.
        Nem akarom, hogy barátod legyen – toporzékolt néha, mikor egy-egy hosszabbra sikerült randi után hazaértek.
        Én meg nem akarom, hogy hogy beleüsd az orrodat. Nekem sincs a kedvemre, hogy rajtam lógsz – vágott vissza Bea, és berobogott a mosdóba, magával rántva Lettit.
        Ó, igen? Szóval így állunk? Hát tudd meg, hogy fordított helyzetben te is pont így viselkednél – mutatott rá Letti, és tüntetőleg elfordította a tekintetét. Legszívesebben a világ összes sértését rázúdította volna testvérére, de nem szeretett veszekedni. Így, mivel elvonulni nem tudott, karját összefonta, és várta, hogy Bea – akit inkább szórakoztatott ez a kis vita – lefekvéshez készülődjön.
        Mi lenne, ha szétválnánk? – kérdezte Bea fogmosás közben, fogkrémcseppeket köpködve az óriási fürdőszoba-tükörre.
        Tesókám, ha ez megtehetnénk, én már rég külön szobában aludnék, nem járnék veled hármas randira, és egyébként is: honnan jutott ez eszedbe?
        Olvastam a magazinomban.
Bea „magazinja” egy tiniknek szóló fantasztikus-tudományos újság volt, teletűzdelve 15 éveseket érintő kérdésekkel. Lettit egy cseppet sem érdekelte, ez volt az egyetlen, amiben nem osztozott testvérével – a fiúkat kivéve. Bea befejezte a fogmosást, és előkereste az éjjeliszekrénye mélyéről a lapot. Már a címlap is furcsa volt, egy fehér köpenyes orvos, hatalmas szemüvegben. Akár Harry Potter is lehetett volna, öreg korában. A tízedik oldal tájékán aztán megtalálta, amit keresett, egy kétoldalas cikk, a legújabb orvosi csodáról.
        Voilá – mutatta Bea büszkén – elég hosszú várólista lehet rá, és biztos nem olcsó, de ha a szomszéd néni kutyája még él, akkor el is kezdhetnénk gyűjteni – ráadásul a szomszéd néni mindig duplán fizetett nekik, elvégre ketten szokták sétáltatni azt a folyton röfögő, sántító mopszot.
És másnap megtették a nagy lépést. Odaálltak először az anyjuk, majd az apjuk elé, mutatták az újságot, majd a malacperselyt. Kérlelték őket, hisztiztek, komolyak lettek és elviccelték. A szülők először értetlenkedve fogadták, nem tudták, miért akar ez a két lány, akik soha egy hangos szót nem váltottak egymással, hirtelen különválni. Először a kamaszkorra fogták, aztán a lányok hirtelen természetére – végül megállapították, hogy nincs is hirtelen természetük. Végül, mikor már minden észérvből kifogytak – amiből valljuk be, nem volt sok – szótlanul ültek egymással szemben a konyhaasztalnál, és a malacperselyt bámulták. Csak a lányok szobájából hallatszódott ki a legújabb tinisztár eszeveszett nyivákolása.
A lányok minden ellenállás hatására sem adták fel tervüket, és szorgalmasan dolgoztak iskola előtt és után, sőt, volt, hogy még este is. Végül, mikor már az egész környék a lányok emberfeletti munkabírásáról beszélt, nem lehetett figyelmen kívül hagyni, hogy valami készül.
Összegyűlt hát a családi kupaktanács a családi vacsoránál. Mindenki szótlanul majszolta a szendvicsét, végül a kínos csöndet az apa törte meg.
        Oké, lányok – köszörülte meg a torkát – mi a tervetek?
        Szétválunk – mondta a legnagyobb természetességgel Bea.
        Jó-jó, de miért? Remekül megvoltatok idáig – értetlenkedett anya.
        Tudod anya – vette át a szót Lett – és apa… vannak dolgok, amit néha… vagyis mindig egyedül szeretnénk csinálni. De ne aggódjatok miattunk, elintézzük. Kifizetjük.
        Megdolgozunk érte – bólogatott Bea.
        Szóval ne aggódjatok, nincs baj, nekünk így lesz a legjobb. Már mindent átbeszéltünk. És megértjük, ha azt mondjátok, hogy nem, ez esetben várunk még 3 évet, és majd mikor 18 évesek leszünk…
        Nem mondtuk, hogy nem – vágott a szavába apa – csak nem értjük. Most se. Logikus, de értelmetlen.
Ezzel ő lezártnak tekintette a vitát, és a vacsora szó nélkül folytatódott. Nem is néztek egymásra, még akkor sem, mikor elindultak kifelé, a saját hálószobájukba. Letti és Bea lehangoltan feküdtek az ágyon, egyikőjük sem tudott aludni. Mindkettőjükben ugyanaz a gondolat fogalmazódott meg.
A nagy tettre másnap iskola után került sor. Anya és apa hivatalos ügyben a belvárosba utaztak, így gond nélkül valósíthatták meg a tervet. Letti tárcsázott, Bea beszélt. Időpontot kért, mindent feljegyzett. Nagyon felkészült, amikor épp egy unalmasabb órán ült, kérdéseket írogatott a füzetébe. Letette. A két lány szája széles mosolyra húzódott, és nevetve rohantak vissza a szobájukba.
Onnantól kezdve titkos szövetségesekként jártak a konzultációra, és legnagyobb szerencséjükre, a várólistára kerüléshez nem volt szükségük szülői nyilatkozatra. Ettől a hírtől a szokásosnál is derűsebben jöttek ki a rendelőből.
        Mire a műtétre kerül a sor, már nem kell anyáék beleegyezése – lelkendezett Letti.
        Fura lesz, hogy nem alszol velem – bökte oldalba testvérét Bea.
        Ugyan, attól még aludhatunk együtt!
        Ajánlom is – nevetve sétáltak végig az utcán, büszkén kihúzva magukat.

Három évvel később, nem sokkal a tizennyolcadik születésnapjuk után, két érett nő – egy sziámi ikerpár – lépett be egy magánklinika ajtaján. Kezükben egy malacperselyt szorongattak. Elérkezett a nagy nap, amikor szétválasztják őket, amikor egy új, más életet kezdhetnek. A műtét előtt remegő kézzel ölelték át egymást, Letti még el is érzékenyült kicsit.
        Minden rendben lesz, együtt jöttünk el idáig, együtt fejezzük be – nyugtatták egymást, miközben magukra vették a kórházi védőruhát.
A műtét több mint tizenkét óráig tartott, komplikációk nélkül. Volt egy pillanat, amikor a vártnál nagyobb vérveszteség állt elő, de a hibát gyorsan korrigálták, és tizenkét óra elteltével két hordágy gördült ki a műtőből, megfáradt orvosok kíséretében. A szülők odakint vártak, mikor meglátták a főorvost, aggódó tekintettel néztek rá. A főorvos csak mosolygott, bólintott és tovább ment. A szülők megkönnyebbülten ültek vissza a helyükre.

Két hónap telt el a műtét óta. Letti a várakozásoknak megfelelően javult, napok múlva már viccelődött, sőt felült az ágyban, kereste a testvérét. Bea azonban nem volt sehol. Néhány órával a műtét után vérömleny keletkezett a fejében, és újabb műtétre volt szüksége. Azóta egy külön szobában feküdt.
Miután Letti már felkelhetett, a délutánokat ott töltötte. De eljött az idő, amikor neki már nem volt maradása ebben a kórházban. Az apja jött érte, nagy fekete terepjárójukkal és hazavitte őt a közös szobájukba.
De ő minden nap visszament. Ma délután is, nem tudta megmagyarázni, miért, de ott kellett lennie. Mikor kilépett a kórteremből és a folyosó végén lévő ablak felé nézett, már nagyon sötét volt. A folyosón is felkapcsolták a világítást. Végigment a tágas folyosón, ki a recepcióig.
Ekkor egy sziréna fülsiketítő visítására lett figyelmes. A recepciós tábla fölött egy piros lámpa vibrált, majd hirtelen minden irányból nővérek és orvosok kiáltása hallatszott. Másodperceken belül meg is látta őket, épp abba az irányba rohantak, ahonnan ő az előbb kijött.

Ő pedig csak állt, a kalapját mindkét kezével szorosan a fejéhez szorította, és a könnyei megállíthatatlanul csorogtak le az arcán.

1 megjegyzés:

  1. Félig érintettként meghatott, de kissé hiányoltam a mélységet. Vagyis, mintha kissé elkapkodtad volna az írást, úgy vélem jobban ki kellene fejezni az érzelmeket.

    Kósza

    VálaszTörlés