Jodie és Bess (novella)

Perzselő nyár köszöntött a falura, és a déli napsugarak szinte felégették az útszéli füvet. Egy lovaskocsi porzott végig a hosszú úton, nyomában éles kutyacsaholások harsantak fel. A falu szélén a gyümölcsös mellett az udvaron létrát állítottak, a baromfiak az alá menekültek a meleg elől. A verandán Bess éppen egy regényt olvasott, az arckifejezéséből ítélve olyan ponyvát, amit a vándorcigányok árusítottak múlt héten. Nagy divatja volt ezeknek a romantikus történeteknek, a Bess-féle fiatal lányok valósággal rajongtak érte – kérőik nem kis bosszúságára.

Bessnek egyébként tetszett valaki. Két házzal arrébb lakott egy katonagyerek, George, akinek naponta vitt friss kenyeret a mezőre, amikor a földeken segített két szolgálat között. George és családja a nagy háború idején költöztek ide, miután a családfő lábát ellőtték. A fiatal férfi nem mutatott különösebb érdeklődést Bess iránt, bár nővére, Jodie miatt sokszor ólálkodott a kert körül.

Jodie most bejezte a frissen szedett gyümölcsök behordását, és a létra felső fokára ülve cigarettára gyújtott.

– A mama nem szereti, ha füstölögsz – szólalt meg a könyv mögül Bess, és megrovó pillantással nézte nővérét.

– Ugyan, hiszen bent alszik, nem látja – nevetett fel Jodie, és leugrott a létráról. – Azonban szerencsére van egy ilyen jól nevelt lánya is, aki illedelmesen kiműveli magát, szófogadó, és nem marad ki soká! – Azzal, ahogy hosszú, szűk szoknyája engedte, pár lépéssel Bess mellett termett és kikapta kezéből a regényt. – Mutasd csak, mit olvasol?

– Azonnal add vissza! – nyúlt utána a húga, de Jodie gyorsabb volt.

– Szegény George, nagyon kell majd igyekeznie, ha ennek a Williamnek a nyomába akar érni – lapozott bele a lány a könyvbe, és egy mozdulattal szélesre tárta a kerti kaput. Bessnek több se kellett, szinte rávetette magát nővérére, és kis híja volt, hogy a földre nem kerültek.

– Lányok, mi folyik itt? – hallatszott bentről, és másodperceken belül egy idősebb nő lépett ki az ajtón. Fehér ingét magas gallér keretezte, a díszcsipke, pedig a legutóbbi divatlap szerint volt horgolva. Őszes haját laza kontyba fogta a feje tetején – pont, mint a két lánya –, bár néhány tincs kicsúszott, valószínűleg a fekvéstől.

– Csak sétálni megyünk – mondta Jodie, és oldalba bökte testvérét, jelezve, hogy ha jót akar magának, akkor nem mond ellent.

– Ilyen hőségben? Legalább ernyőt vigyetek! – sápítozott az anya.

– Az ernyő – mondta Jodie, nagy hatásszünetet tartva – úrilányoknak való. Mi a falusi értelmiséget képviseljük. – Azzal felsietett a tornácra, ledobta a kényelmes karosszékbe a regényt, és felkapott az ajtó melletti fogasról két laposkalapot. Pont akkor ért ki, amikor Bess is felért a tornácra vezető lépcsőn. – Egyet nekem, egyet a huginak – És Bess fejébe nyomta a sapkát. – Legkésőbb sötétedésre itt vagyunk.

Jodie egészen a falu széléig húzta húgát, majd nevetésben tört ki és felkapaszkodott egy cseresznyefa alacsony ágára.

– Mire volt ez jó? – kérdezte Bess, és aggódva pislogott a szülői ház felé.

– Azt akarom, hogy felnőtt nő legyen belőled, aki nincs belesavanyodva holmi nagyvilági írók illúziókeltő szavaiba – mondta Jodie, és közelebb hajolt húgához és a hatás kedvéért suttogva folytatta. – Tudod, mit csinálnak ezek az írók? Szajhákat tartanak!

– Hazudsz! – visította Bess, és hátrálni kezdett. – Honnan tudnád te azt?!

Jodie még harsányabban nevetett és leugrott az ágról. Szoknyája kissé fennakadt, és egy helyen felhasadt, de láthatóan nem érdekelte a lányt, sőt, még élvezte is, hogy nem viselkedik illő módon.

– Onnan húgocskám, hogy van egy katonám – nevetett, mire Bess elsírta magát. – Hékás, ne itasd az egereket! Nem ezért hoztalak ki.

– Hát miért? – kérdezte Bess.

– Azért, mert szeretném, ha megismerkednél valakivel – mondta sejtelmesen Jodie, és két vállánál fogva megfordította testvérét. – Megmutatom neked, milyen az igazi bandaélet.

Ugyan a tűző nap fehérré változtatta a tájat, az út végéből tisztán kivehető volt három ember alakja. Három férfié. Amikor közelebb értek, Bess már biztosan tudta, kik azok. Ugyan csak a középen haladó, magas férfit, George-ot ismerte, de otthoni elbeszélésekből tudta, hogy két katonatársával együtt sűrűn járják a nagy főutat. Amikor közelebb értek, Jodie karon ragadta Besst és odahúzta hozzájuk.

– Fiúk, hadd mutassam be nektek az én bájos kishúgom, Besst – mondta Jodie, és átkarolta George-ot, hogy egy puszit adhasson neki.

– Igazán örülök, hogy megismerhetlek – nyújtott kezet George. – Jodie már sokat mesélt rólad.

Bessnek lehetősége sem nyílt fogadni a kézfogást, mert nővére máris a fák felé húzta őket. Egy nagy, terebélyes fát választottak ki, és letelepedtek alá körben. Bess először nem akart, mondván, hogy piszkos lesz a ruhája, végül Jodie felajánlotta, hogy ez egyszer kimossa majd helyette.

– Mivel ez Bess első bandanapja – jelentette ki Jodie ünnepélyesen –, ezért mivel is ünnepelhetnénk meg ezt méltóbban, minthogy elszívjuk a békepipát!

– Békepipánk nincs – vette át a szót George –, így be kell érnünk cigivel. – Azzal elővette a tárcáját. Szép, ezüsttárca volt, Bessnek a szája is tátva maradt, úgy figyelte a kis dobozt. – Tetszik? – kérdezte George. – Neked adom. – Azzal kivett négy szál cigit és átnyújtotta a tárcát a lánynak.

– Köszönöm, ez nagyon szép – mondta Bess, és a szoknyája hajtásába süllyesztette a dobozt.

– Majd az övét én meggyújtom – vett el két csikket George-tól Jodie, majd átnyújtotta húgának. – Szívj bele!

– Jodie, én nem… – tiltakozott a lány.

– Ne nyafogj már, szívd! – nyomta Bess kezébe a csikket. A lány nagyot szívott bele, de szinte abban a pillanatban köhögő-roham tört rá. A bandatagok nevettek.

– Kapásból letüdőzte! – szólalt meg két nevetés közt George. – Nem aprózza el a húgod!

– Hé, hugi, jól vagy? – kérdezte Jodie, és legyezni kezdte a lányt, mintha a levegőhiányt akarná pótolni. Bess, amikor már jobban volt, hirtelen felállt.

– Én ilyenben nem akarok részt venni, nem tetszik! – kiabálta, szinte hisztérikusan.

– Hé, Bess, nyugi – állt fel George is, és közelebb lépett. – Nem kell mindent mellre szívni – mondta, s közben láthatóan remekül mulatott saját szóviccén. – Béküljünk ki, jó? – Azzal egy határozott mozdulattal megcsókolta. Bess, akit váratlanabbul már nem is érhetett volna ez, hatalmasat lökött rajta, majd a cigit elhajítva futásnak eredt.

– Állj meg! – kiáltott utána Jodie, de nem volt lehetősége utánamenni, mert a száraz fű hirtelen felparázslott.

– Gyorsan taposd! – mondta George, és igyekezett megállítani a tüzet, kevés sikerrel.

Eközben Bess kivágta a kerti kaput, még ott ledobta a sapkáját és sebesen a veranda felé vette az irányt. Édesanyja, meghallva a csapódást kisietett.

– Mi történt, Bess? – kérdezte aggódva. – Hol a nővéred? Miért vagy ilyen piszkos?

– Az az idióta George az oka! – mondta elhaló hangon Bess, és a karosszékbe vetette magát, hogy beletemetkezzen a regényébe.

Jodie két órával később érkezett, homlokán verejték gyöngyözött, sapkáját a kezében lóbálta. Amikor észrevette, hogy a másik kalap a földön hever, elgondolkodva nyúlt utána. Nem ment fel a lépcsőn, megállt a létránál, és felkapaszkodott a legmagasabb fokra. Eltűnődve nézte a szürke fejfedőket, mintha valamit nagyon vizsgálna rajta.

Talán fél óráig is ülhetett így, amikor hirtelen kis lökést érzett a létrán. Húga kapaszkodott fel a másik oldalon, és ült rá az egyik fokra.

– Majdnem felgyújtottad a gyümölcsöst – mondta Jodie, szinte mosolyogva. Ezután hosszú csend állt be.

– Nagyon lejárattalak? – kérdezte Bess végül.

– Nem. De ilyet többet ne csinálj, jó? – kérte a nővére.

– Te ne csinálj!

– Rendben, ezt megígérem. A bandatagság nem neked való – állapította meg Jodie. – De tudod mit? Kérsz egy cigit?

Bess elővette a szoknyahajtásból a tárcát. Sokáig forgatta, egy-kétszer ki is pattintotta el-elmosolyodva, majd Jodie felé nyújtotta.

– Na jó, adj egyet!