Freddy479 (novella)

Egy tavaszi napon ismerkedtek meg, alig fél évvel azelőtt, hogy Lídia elhatározta, hogy Kanadába költözik. Barna hajú, magas férfinak képzelte Fredet, aki komoly üzletemberként a nemzetközi kapcsolatokat felügyelte. „Bizonyára elragadó a mosolya” – gondolta Lídia, és félmosolyra húzta a száját. Gyorsan püfölte a billentyűzetet, a térdén nyugvó laptop pedig inogva tűrte a megpróbáltatásokat.

Ezen a borús novemberi délutánon is izgalommal lépett be az oldalra, ám ez a furcsa, bizsergető érzés hamar alábbhagyott, amikor nem várta új üzenet. Azzal nyugtatta magát, hogy ez nem egy társkereső, meg hát Kanada és Magyarország távol vannak egymástól, nagy az időeltolódás. „Bizonyára dolgozik”.

Eddig még nem váltottak személyesen levelet, de Lídiának igazán imponált a férfi segítőkészsége, és gyors válasza. Már-már azon mérgelődött, hogy minek is érdeklődött az után a buta angolkönyv után, amikor az „értesítések” fül sarkánál megjelent egy apró piros egyes.

– Megnéztem a könyvet, amit kerestél, de sem online, sem nyomtatott nem találtam. Viszont ajánlanék egy másikat, ha nem bánod. Elég jól érthető, és van hozzá letölthető hanganyag – írta Freddy479

– Igazán kedves tőled, nagyon köszönöm – Liliomvirág, merthogy ez volt a nickneve az oldalon, olyan gyorsan gépelt, hogy a klaviatúra kattogása meg nem szűnő zümmögéssé változott –, közben én is kutakodtam, mi lehetne a leghatékonyabb nyelvtanulási módszer, és szerintem kiköltözöm Kanadába.

Nem érkezett válasz. Lídia öt percenként frissített, miközben a fórumtémát újabb és újabb kérésekkel és válaszokkal töltötték meg, elfedve az ő csodás ötletét. Dühös volt magára, úgy érezte, hogy kiadta magát, miközben pontosan tudta, hogy a Fred nem tudhatta, miféle virtuális vonzalmat érez iránta a nő.

Odakint besötétedett – Lídia ezt inkább a nappalok rövidülésének tudta be, mintsem az idő múlásának –, és nem volt mit tenni, kilépett az oldalról. Megfogadta, hogy több üzenetet nem küld Frednek.

Napok teltek el, és a nő már-már kezdte feladni a reményt. Továbbra is aktívan használta az oldalt, a kedvence a galéria volt. „Inspiráció egy kis íráshoz” – tolta feljebb piros keretes szemüvegét, rágyújtott egy cigire, és felírta az oldal tetejére: Élet az online szerelmen túl.

Három hónapja dolgozott ezen a munkán, és nem akarta elszúrni. A megbízó, egy minden tekintetben magas színvonalú magazin, négy oldalas cikket kért tőle, személyes tapasztalatokkal, interjúkkal, mélységekbe menő kifejtéssel. Lídia ujjai hosszan kopogtak az öreg fenyőasztalon, majd kinyitotta a jegyzetfüzetét, hogy átnézze, amit eddig gyűjtött. Ahogyan próbálta összegezni, formába önteni a rengeteg találkozást, chatet, és a CanadaHun-os tapasztalatait, folyton egy név kúszott be az emlékeibe: Freddy479

Megrázta a fejét és gépelni kezdett. Ahogyan írt, egyre dühösebb lett, le akarta hordani az egészet, és legfőképpen bele akarta írni a kellemetlen felhasználókat, különösképpen Fredet. „Ennek az egésznek semmi értelme” – fortyogott, miközben alig bírta megállni, hogy bele ne nézzen a kedvenc témáiba. Mielőtt rátalált Fredre és az angoltanulós csoportra, az e-bookok voltak a kedvencei, de mióta üzenetet – vagyis kommentet – váltottak, csakis egy topic létezett számára: az ő topikjuk.

Háromszor is átolvasta a cikket. Minden stimmelt, hatásvadász volt, kellőképpen kritikus, ám mégis pontos, fanyar humorral fűszerezve. Lídia úgy gondolta, hogy Frednek bizonyára tetszene – leszámítva persze a rá vonatkozó részt, talán még büszkén mutogatná is az üzlettársainak. Mielőtt azonban odáig jutott volna a gondolatmenetében, hogy a férfi a szobája falán tartja majd bekeretezve az újság oldalait, a telefon éles csörgése zökkentette ki álmodozásából.

– Anya! Dolgozom! – nyafogott a nő, miközben a telefon fülesével babrált. – Miféle férfi? Ja, a kínai éttermes? Ejtettem, csak statisztikai adatnak kellett. – Hosszabb szünet állt be a beszélgetésben, majd Lídia arca eltorzult a vonal túlsó végén elhangzó mondatoktól. – Igen, anya, lesz olyan, hogy normális férfival randizom. Talán már holnap! Nem, nincs potenciál… Fred Kanadában él… Jó, akkor holnap. Szia.

Még dühösebb lett. „Miért él Kanadában?” – elhatározta, hogy megkérdezi.

Legnagyobb meglepetésére az oldalon üzenet várta, méghozzá Fred-től. „Micsoda egy nyálas…” – puffogott, miközben egy igazán szívbemarkoló levelet olvasott a férfitől. Megtalálta a könyvet, és egészen a szomszéd városig ment érte.

– Hát szeret! – mondta ki hangosan a nő. Freddy479 címet kért tőle. Lídia remélte, hogy a férfi nem utánvéttel akarja postázni, mert a könyv árát hajlandó kifizetni, de a levél árát semmiképp.

Még az is megfordult Lídia fejében, hogy mi lenne, ha meglepné.

– Emlékszel, mit válaszoltam? – kérdezte Liliomvirágként, és hozzáképzelte a saját, elvékonyított hangját. Fred is bizonyára ilyennek gondolja.

– Nem egészen, még nem volt időm visszakeresni – válaszolta Freddy479 szinte azonnal, de Lídia biztos volt benne, hogy nem ideje nem volt, csak kedve. Ahogy a cikkben is megírta. De mindez már nem számított, hiszen visszatért és éppen online.

– Kiköltözöm Kanadába, Torontóba – pötyögte a nő. – Személyesen is odaadhatod. – Nem érkezett azonnal válasz, öt percet is várnia kellett rá. –

– Mikor költözöl?

– Egyelőre csak kilátogatok, megnézem magamnak a helyet. Akár most azonnal összecsomagolnék és indulnék! – Lídia tudta, hogy mit kell tennie. A gyors internet minden előnyét kihasználva fél órán belül már foglalása volt egy másnapi járatra, ráadásul olcsón, last minute kedvezménnyel. – Holnap este érkezem, kijössz elém?

– Hányra?

– Fél négykor száll le a gép.

– Ott leszünk.

„Ott leszünk?” – Mármint ő és Fred? Mindjárt más színben látta a dolgokat. Ha a férfi már kettőjükről gondolkodik, nem lenne tisztességes azzal indítani ezt a kapcsolatot, hogy olvas magáról egy lehúzó kritikát. Lídia eljátszott a gondolattal, hogy Fred hogyan is olvashatná onnan, Kanadából, de végül mégis átírta a cikket. Élete fő munkája, a karrierje csúcspontja látható közelségbe került, ahogy megpillantotta a levelezőprogram értesítését: elküldve.

Hosszú út volt, több, mint tizenkét órás, de Lídia kedvét ez sem tudta elvenni. Úgy tervezte, hogy ha már idáig eljött Fred miatt, marad két-három napot, amit kettesben tölthetnek. Bizonyára a férfi két tárgyalás között szakít majd rá egy kis időt. Amíg pedig Freddy dolgozik, majd körülnéz a múzeumokban, meg ilyen helyeken.

A repülőtéren rengeteg ember nyüzsgött, ki a megfelelő kaput kereste, ki a csomagjaira várt, akadt olyan is, aki egy késés miatt várakozott még. Lídia mérges volt magára, amiért nem mondta Frednek, hogy táblácskával várja. Jót kuncogott magában, ahogy elképzelte a férfit, öltönyben, nyakában egy kartonból kivágott téglalappal, amire filccel a Freddy479-et írta.

A terminál közepén egy sovány, kissé görnyedt, de tekintélyt parancsoló férfi állt. Apró, mélyen ülő szemeivel az elhaladó embereket pásztázta, láthatóan várt valakit. A kezében piros könyvet szorongatott. „Freddy!” – szaporázta meg a lépteit Lídia. Egészen kimelegedett, mire odaért.

– Liliomvirág? – kérdezte a férfi érdes hangon. Lídiának imponált ez a mély tónus.

– Freddy479? – próbált incselkedni, mire Fred mosolyra húzta a száját. Pont úgy, jobb oldalra, félmosolyra, mint ő.

– Örülök, hogy személyesen is megismerhetlek.

– Részemről a szerencse! – mondta Lídia, és vigyorát immár nem tudta elrejteni. – Ő lenne a könyv? – bökött a Fred kezében tartott példányra.

– Egy antikváriumban szereztem. Ez az egy példány volt belőle.

– Igazán nagyon hálás vagyok! – lelkendezett a nő.

– Nem tesz semmit. – A férfi hátranézett, mire egy kerekarcú, ázsiai nő lépett oda hozzájuk, egy ötéves forma kisfiúval. – Liliomvirág, hadd mutassam be neked a feleségemet, Liut, és a fiamat, Michaelt. Szívesen elkalauzolnak, amíg Torontóban vagy.

„Az aljas.”