Zihálva lépkedett a hóban. Rozsdavörös
haját szétfújta a szél, ahogy átvágott a főtér forgatagán.
A munkába
indulók egymást lökdösve igyekeztek felszállni a buszra, némelyikük feledve
minden jó modort. Egy nő rikácsolva kérte ki magának, hogy mégis hogy képzeli a
kedves busztársaság, hogy késnek, és még leülni sem tud. Egy másik gyanakodva
méregette a mellette állót, a legújabb valóságshow egyik új kiesőjét gyanítva a
sálrengeteg mögött. Aztán egy öregúr, kihasználva, hogy ő „már idős”, állát
felbiccentve helyet követelt magának a hering-járművön.
Ez volt az egyik
dolog, amit nem bírt elviselni. Szorosabbra húzta magán a kabátot, és amennyire
a bokáig érő hó engedte, megszaporázta lépteit.
Odaért a
bevásárlóközponthoz. A sor hosszú métereken át kígyózott, az emberek nem
törődve a faggyal, várták a nyitást. Hátrasimította haját és mogorva
„elnézések” közepette előre verekedte magát. Voltak, akik fellélegeztek, amikor
meglátták – ők voltak azok, akik nem csak ilyenkor jönnek ide –, és voltak
olyanok is, akik dühös hümmögéssel és rosszallással néztek rá, amikor elhaladt
mellettük. Bizonyára azt hitték, hogy ő is csak ugyanolyan vásárló, mint ők.
Rutinszerűen
elfordította a kilincset, mire az ajtó egy halk kattanás kíséretében kinyílt.
Belépett, majd ugyanazzal a mozdulattal, ahogy az előbb belökte, megpróbálta
becsukni, azonban valami megállította. Egy kéz. A kéz gazdája egy tizenhét éves
forma fiú, gúnyosan mosolygott rá, és szemébe fésült szőke haja mögül diadalmas
győzelmi tekintet áradt.
− Ha tudtuk volna a trükköt, nem te vagy
az első – vigyorgott rendületlenül. De Ő nem mosolygott vissza, csak
összeszűkölt a szeme, és minden erejét összeszedve betolta az ajtót.
Az üzletek nagy része még zárva volt, az
előrelátóbbak már tegnap felkészültek a rohamra. A többiek az utolsó
simításokat végezték a kirakatokon, újabb és újabb „AKCIÓ” feliratokat aggatva
a bábuk nyakába.
Végigment a
csarnokon, majd jobbra, egészen az irodákig. Az egyiken – közvetlenül az
igazgató irodája mellett – egy kis réztábla hirdette, hogy ez itt az ő helye.
Minden a lehető legnagyobb rendben volt: a falon négy tájkép az évszakokat
szimbolizálta – alatta egy polc tele „A hónap dolgozója” címmel. Enyhe
önelégültséggel és gúnnyal az arcán odapillantott, majd a sarokban álló fogas
felé vette az irányt. Épp a megfelelő szögbe állította nedves kabátját, mikor
megjelent a Diri, született Kotsis Elvira.
− Megint későn jössz, Emmi – vonta össze
szemöldökét a Diri – Nyolc óra tizenhét perc és még nincs rendbe semmi. Fél
kilenckor nyitunk, igyekezz! – azzal eltűnt az ajtó mögött.
Emmi szótlanul lépdelt fel a lépcsőn,
egészen az első emeletre, az ő birodalmába.
A Toy King, a legújabb szupergyár polcai
roskadoztak a színes, összerakós, hangos, zörgős játékoktól. Hátul a raktárban
pedig ott lapult az új szenzáció: Miss Lulu, az élethű játszótárs. Emmi semmi
jót nem talált benne, csupán még egy dolog, amihez a modern kor gyereke nyúlni
tud, ha nincs kivel játszani.
Elővette a
kartonból készült reklámtáblát, majd az előre kialakított helyen, pont a bolt
közepén, szép rendbe rakta a hatalmas dobozokat. A középsőre jól láthatóan
felragasztotta az „AKCIÓ” feliratot, ami hamarosan minden szabad felületet
belep majd az áruházban.
Kintről
türelmetlen moraj hallatszódott be, amikor pillanatokra kinyílt az ajtó,
jelezve, hogy a szomszédos eladók is szép lassan elfoglalják helyüket a
pénztárgépek mögött. Emmi egy utolsót igazított a haján, hiába, az makacsul
ellenállt mindenféle rendezési kísérletnek.
A Diri
gondoskodott a hangulatról is. Kissé recsegősen, de jól hallhatóan a hangszórók
a „Jingle Bells”-t kezdték játszani, majd a szolgálati hangos bemondta:
„Nyitunk”.
Az emberek úgy
özönlöttek be, mint akik egész életükben csak erre vártak. Az óriási embertömeg
– köztük fiatalok, idősek és gyerekek – oldalra se nézve vonultak végig az
üzletek mellett. Egyenesen fel a lépcsőn. Néhányan, akik elől voltak, mutogatva
kiabálni kezdtek: „Ott van! Ott van!”. Megszaporázták lépteiket, sőt, már
futottak, nem törődve azzal, hogy hol vannak.
Emmi szeme
összeszűkült és határozott léptekkel a Miss Lulu bábuk elé állt. Kezét
kinyújtotta, szinte fújtatva vette a levegőt. Lent a tömeg nem akart elfogyni,
áradatként tódultak befele.
Megszólalt a
vészcsengő. Emmi először a pirosan villogó jelzésre, majd a felé futó tömegre
meredt, mely pillanatokon belül elérte őt, egészen beterítve, élén egy szőke
tizenhét éves forma fiúval…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése