Hosszúra
nyúlt a nap, már-már esteledett, amikor Cecília elindult a munkahelyéről.
Útközben betért egy kis közértbe, majd, mint szokásosan, a park felé vette az
irányt. Útjában megfáradt emberek siettek vele szembe, majd tűntek el a háta
mögött egy szűk mellékutcában. Kopott kabátjukat aranyra festette az őszi Nap
fénye, szemüvegükön kihunytak az utolsó sugarak.
Cecília nem igazán törődött velük,
mondhatni rájuk sem nézve haladt a Gerbera utca 4. szám felé, gondolatait pedig
eltöltötte a frissen vásárolt lasagne ínycsiklandozó illata.
Megigazította a haját egy kis butik
kirakatára hunyorítva, majd büszkén kacsintott saját elhomályosult tükörképére,
és átvágott a vörös és sárga színekben pompázó fák között. Cupp. Először nem
értette. Cupp. Egy levél ragadt a talpára. Cupp. Mit levél? Egy egész
sárréteget vitt magával. Cupp. Valami büdös. A kutya gazdája bizonyára most
csuklik. Lekapargatta, amennyire tudta. Még a fűben is megtörölte a lábát, majd
folytatta útját, azon gondolkodva, vajon a múlt héten vásárolt piros
kiskosztümjéhez milyen lábbelit vesz fel holnap? Nincs egy jó cipője ezen az
egyen kívül, ami a leárazáson is majdnem negyvenezerbe került, és most tessék!
Cupp. Egy neveletlen kamasz megint kiköpte a rágót, ráadásul pont az útra.
Egészen megizzadt ez alatt a pár perces
séta alatt. Már látta azt a tízemeletes panelt, amely bástyaként emelkedett a
közeli kertváros fölé, elzárva tőlük a napfelkelte és naplemente látványát.
Igazából Cecília néha elgondolkodott, jut-e oda egyáltalán fény. Az ő ötödik
emeleti másfél szobás otthona tökéletes volt minden szempontból. Leszámítva azt
a vonyító dögöt a negyediken. Minden este, amikor kilenc óra tájban
rázendített, a nő elhatározta, hogy lemegy és jól megmondja. De sose ment. Csak
magában mérgelődött, és abban reménykedett, hogy a sors majd megoldja,
találkoznak a liftben, vagy összefutnak a szomszéd lottózóban.
Egészen besötétedett már, mire Cecília
fáradtan ledobta a táskáját az ajtó melletti kisszekrényre, és – úgy, ahogy
volt, ruhástul – eldőlt az ágyon. Már-már félálomban ismerős, éles hangok
ütötték meg a fülét. Pár másodperccel később kitisztult a kép, ő pedig morogva
ült fel. A kutya a szokásosnál is hangosabban ugatott. Nem is csak egyszer,
hanem szinte már-már folyamatosan csaholt. Néha elhalkult pár másodpercre, de
csak megtévesztésként, hogy aztán még hangosabban rákezdjen. Cecília ezt már
nem tűrhette!
Hangos csattanással csapódott be mögötte
az ajtó, és most nem akart kényelmeskedni, nem akart csinosnak, szépnek
látszani. Csendet akart, aludni és elégtételt a rengeteg álmatlan éjszakáért.
Kopogtatott. Először nem válaszolt
senki, aztán mégis kinyílt az ajtó, és néhány pillanattal később, valami nedves
siklott végig a nő arcán. A megtermett retriever kis híján ledöntötte a
lábáról, ahogy végignyalta az arcát. Hangosan vakkantva futkározott körülötte,
egy percre sem véve le Cecíliáról a szemét.
– Asha gyere be! – szólt ki egy rekedt
férfihang az ajtó mögül.
– Jó estét! – köszönt be bizonytalanul
Cecília. – A felső szomszéd vagyok.
– Á, jó estét, fáradjon beljebb! –
mondta az ismeretlen hang. – Egy pillanat és meglesz a botom.
– Bot… persze, bot… – motyogta magának a
nő és beljebb lépett.
Alighogy átlépte a küszöböt, megtorpant.
Csatt. Valami hosszú vékony tárgynak ütközött, megbotlott és azzal a
lendülettel egyszerűen elterült a földön. A kutya, aki idő közben visszatért a
lakásba, megint megnyalta az arcát.
– Nem esett baja? – kérdezte a férfi.
– Nem, dehogy, köszönöm – rázta meg a
fejét Cecília. Érezte, hogy valaki hátulról a hóna alá nyúl és felsegíti.
Körbenézett. Egyszerűen berendezett, ám
mégis modern lakást látott, mégis érezte, hogy ez az otthon más, mint az övé.
Először nem értette, mitől más ez, mint ahol eddig járt, ám amikor meglátta a
szomszédját, minden világossá vált. A férfi vak volt. Tudta ezt anélkül is,
hogy látta volna a fehér botot a kezében, melyben az előbb hasra esett.
A férfi beinvitálta. Először vonakodott,
de az udvarias kérésnek nem akart ellentmondani. Agyában egészen elhomályosult,
miért is jött tulajdonképpen, bár miközben leült az olcsó műbőr kanapéra, azon
gondolkodott, hogyan hozhatná szóba a témát. Vakvezető kutya, ez kényes téma. A
férfi is leült, és a szobára csend telepedett. A nő tudta, hogy neki kellene
megszólalni, zavartan csavargatta a dohányzóasztal díszes terítőjének rojtjait.
Az asztalon egy szép porcelántál állt,
benne kekszekkel. Cecílián megmagyarázhatatlan késztetést érzett, hogy vegyen
egy szemet. Úgy döntött, mivel a férfi úgyse látja, vesz egyet. Egy ideig a
tenyerében forgatta. Semmiségekről csevegtek, mint az elhúzódó fűtési szezon és
a dráguló élelmiszerek. Bekapta a kekszet. Ropp. Egyszerre érzett valami
megmagyarázhatatlan sós, édes és keserű ízt. Furcsa volt ez a keksz.
– csirkehúsos – hallotta a férfi
hangját.
– Micsoda? – nézett rá a nő.
– A Pedigree, amit bekapott.
Csirkehúsos.
Kiköpte. Cecília úgy érezte, ennél
gusztustalanabb dolgot még nem evett. Aztán amikor az undor elmúlni látszott,
már egészen finomnak tartotta. Sőt, egyenesen kívánta, hogy hadd vegyen még.
Kívánta a kutyakekszet.
– Miért van az asztalon? – kérdezte,
újból kézbe véve a babszemnyi barna ropogtatnivalót.
– Ma van Acha születésnapja. Azt
ünnepeltük éppen. Pont ma tíz éves. Szép kor egy kutyánál – hangzott a válasz,
a lehető legnagyobb természetességgel.
A kutya időközben a lábukhoz feküdt.
Neve hallatán felkapta a fejét. Cecília neki adta a kekszecskét. Nézte, ahogy
Acha elropogtatja, majd megvakarta a kutya fejét.
– Ebben az esetben – vett kézbe egy
újabb Pedigree-t. – Boldog születésnapot, Acha! – Azzal bekapta a falatot.
Ropp.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése